A teoretikusan megtört tekintet
A nomád teória a többszörösen megtört tekintet tapasztalatán alapul. Ez a reflexió az (ön)tükrözés (re flectio) sajátságosan nomád módja. A megtörtség részben a reflektálás közben elkerülhetetlenül elszenvedett pályamódosításokból, az ide-oda csapódásokból, a visszaverődések látószög-módosulásaiból adódik. Következik azután űzőinek eleve eltérő és a vándorlás során folyvást áthelyeződő nézőpontjából. („ A valóság perspektívákban van adva.” – mondják olykor egy mestert idézve.)
Többnyire arra törekszenek, hogy bölcsességszeretetük szálait időkön és tereken túlnyúló szövedékekbe szervezzék. Koruk átható kaotikuma jótékonyan közrejátszik abban, hogy nincsenek kitéve a teoretikusokat oly gyakran szorongató szolipszizmus kísértésének. Bár látásukat erőteljesen ostromolják a különféleképpen létesített látszatok, nincsenek híján a határozottan húsbavágó benyomásoknak sem.
Többszörösen megtört tekintetüknek köszönhetően térérzékelésük fölöttébb kifinomult, s így éppannyira képesek a képletes, mint a valóságos szakadékok elkerülésére. (Ami az e téren tapasztalt trák asszonyokat is ámulattal tölt el.)
Nomadizálásuk a fejlődésük során meglehetősen elkülönült létterületek közti közlekedés kényszeréből következik. Ahogy a testek közti térben, úgy az elemelkedettebb szemléletben sem kötődnek egyetlen nézőponthoz. A nomád cogitatio a „távolodom, tehát vagyok” tradíció jegyében folyik.
Életvilágukat járván szinte szakadatlanul az esetlegesség elvével szembesülnek: rácsodálkozhatnak a különféle koincidenciákra, a véletlenszerűen adódó viszontagságokra. Az esetlegességek rendre kizökkentik őket a megszokás medréből. Így aztán méltán mondhatnák magukról, hogy bővelkednek a rácsodálkozásban, a filozófiára késztető felindulásokban.
Akármerre és bármily módszeresen kutakodnak is, az esetlegesség erőteréből nem tudnak kitörni. A tudás túlhalmozódása ettől éppúgy visszatartja őket, mint életük különféle területekről kiinduló kihívásai: Egyetemes Emlékezeteik hiányosságai, az elébük iratokat (és olvasatokat) sodró szellők (sellők) szeszélye és más sorolhatatlanságok. Ennek köszönhetően aztán töredékességük állandóan tovább teljesedik.
Ahhoz, hogy a teória tüneményes – és ez idő szerint többnyire a túltermelés okán szétzilálódó – tájain tájékozódni tudjanak, távlatot kell teremteniük. A nézőpont elemeléséhez legegyszerűbb nyeregbe szállni.(A lovat alájuk a nyelv adja.) Ezért aztán fokozottan figyelnek az egybecsendülésekre és a széthangzásokra. Akárcsak a szünetekre vagy az elhallgatásokra. Nem kevésbé a szövegeken is áthangzó dallamokra és az előálló csendekre.
Feltett szándékuk, hogy a mégoly módszeres kétely vagy diskurzivitás formájában sem hívják ki a végzetet, azaz nem reménylik leírni az Egészet.
A kezdetközeli híradások, nem kevésbé némely hajnalok és alkonyok, arra késztetik őket, hogy különös tekintettel legyenek a tengerre. (Tenger híján mindenütt hozzáférhető tükörképét, az eget választják.) E távlatok között aztán akadálytalanul szárnyalhat szellemük, és a vizek végtelenjétől vezettetve esetleg fel is érhetnek mindenek felfoghatatlan fenségéhez.
A tudat kurzora
Az észleletek, emlékek és gondolatok ezrei, akárcsak a föld anyagai, folyamatosan egymásra rétegződnek, és átrendeződnek. A rétegek, a síkok meggyűrődnek, elhajlanak, szétszakadnak és egymásba csúsznak. Egyvégtében kibontakozás, átépülés, alakulás és átértelmeződés zajlik.
A különféle kéregtájakon, szintúgy a mélyebb, tudattalan szinteken tárolt emlékek váratlan átalakulásra képesek. A beérkezett észleletek – emlékszálak ezreire szétbontott és szerteszét tárolt rétegei – összeérnek. Egymásra rétegződésük, ismétlődő megújulásuk, és a különböző eltérő területek közti keresztkapcsolataik kiépülése indítja el az emléktenger átrendeződését.
A gondolkodás „hidrológiája” és „geológiája” hasonló a Földéhez: a tudatfolyam, a képáradat, a gondolatok gomolygása folytán állandó átalakulásban van. A folyamatsebességek különbözőek: a képáradat gyorsasága felülmúlja a gondolatpályák mozgását. Ezért is ülepedhetnek le és rendeződhetnek el átmenetileg a fogalmi mezőkön éppúgy, mint bármely más területen.
Fogalmaink feltárják a formák értelmezésvetületeit és területenként többé-kevésbé áttekinthető különbözőségek összefüggésévé rendezik a látómezőt. A tudattalan tájólórendszerével együtt alakítják az észlelés érzékenységének változását, az érzékelés kiélesedésének és eltompulásának mintázatát.
Ezért sem feledkezhetünk el állandó és az állandóan átalakuló arányokról. Az ellentétekről és a kiegyenlítődésekről, a hangsúlyok különbözőségéről, és időről időre bekövetkező áthelyeződéseikről, vagy a közben támadó kétségekről.
Hullámzására akár rá is hagyatkozhatunk. De elősegíthetjük más módon is: a részleges félteke fékezőerejének felfüggesztésével. Várakozással. Így megtörhető a történés menete, szüneteltethető a kurzor futása, hogy helyet kapjon az, ami mögötte rejlik.
Hogy előléphessen a háttérből.
Tízezer hajnal törmeléke
Úton vagyunk. A táj szűnni nem akaró változása kétségkívül erre utal. Az utak egymásba érnek: főutak és mellékutak, kerülőutak és tévutak. Az életutak és a halálutak.
Egy irgalmatlanul hömpölygő időfolyamban haladunk. Amikor erre ráébredünk, már messzire sodródtunk. Hol van már a mai reggel? Hová tűnt tízezer hajnal emléke?
Ideje megérkeznünk valahová. Történetesen egy trópusi mondatszigetre. Ahol tengernyi sietés és tolongás közepette némi nyugalomra lelhetünk.
A közeledés és a távolodás vizein hajózunk. Túl közel kerülve a tényekhez éppúgy hajótörést szenvedhetünk, mint ha túlontúl messze távolodunk tőlük.
A hajó, melyben úton vagyunk, a kor természete szerint űrhajó: az űrön át a téridő bejáratlan tájai felé halad. Némely feltevések szerint huszonhat, mások szerint harminckét dimenzióba merülve.
A teljesség felé tartunk, mely e helyt leginkább hiányában ismerszik fel. (Érzékelésünk éppoly részleges és töredékes, mint tudatunk. És mégis: időről időre sejtelmünk támad egy teljesebb egészről. Ami még legnagyobb önfeledtségeink idején sem szűnik meg. Sőt, akkor kezd igazán jelenvalóvá válni.)
Minden hat ránk valamiképpen. Gyakran anélkül, hogy akárcsak alítanánk: mi, honnan és miként. Vannak azért kikezdhetetlen bizonyosságaink: egy kihűlt tűzgömb kérgén élünk. Testünk, mely sarából sarjadt, ki van téve a térnek, az érzékeinket érő hatásoknak, a tél hidegének és a tűz forróságának.
A rossz is részét képezi a tájnak. Mélységek nélkül nem éreznénk a magaslatokat, míg az utóbbiak híján, meglehet, folyamatos bukásban leledzenénk. Ennek a lehetőségnek elkerülésében kezünkre játszik a szenvedés. Hiányában bizonyára tökéletesen eltompulnánk. Avagy ki sem alakultak volna kifinomultabb képességeink. (Ez nem mond ellent annak, hogy néhanap, sanyarúságaink sűrűsödése során olykor azt szeretnénk, ha vége lenne; szeretnénk véget vetni a szenvedésnek. Annak, aki szenved.)
Nem tudjuk pontosan, holy a helyünk. Csak azt, hogy nagyon mélyen van, és ugyanakkor elég magasan is. Ha fölnézünk, ránk tör a mélység rettenete. Ha magunk alá révedünk, kellően mélyre, igencsak inogni kezd talpunk alatt a talaj. Mélységes magaslatok között megyünk – mintegy középen.
Más-más pályákon hatolunk át az élet erdején. Ezenközben számos társra és támasztékra lelhetünk. A vadon telítve van a Paradicsom törmelékével. E szilánkok időről időről felsebzenek.
Az út olyan mint egy hosszúra nyúló kifutópálya. Rendeltetése egyebek között abban áll, hogy kellő sebességre és szabadságra tehessünk szert – az egyszer elkerülhetetlenül bekövetkező elszakadáshoz.
Gyorsulva iramló időben megyünk; növekvő szökési sebességgel távolodunk. Mégis mérhetetlen és ajándék az idő. A mi időnk: az enyém, a tiéd – megannyi lehetőség. Mielőtt kiég a második fokozat, s az anyatest első lépcsője után majd leválik tulajdon tested: elhagyod e nehézkedés erőterét.
Így éljük életünket a földön, hogy majd az átjárón átjutván – mely oly szűk, mint két egymást keresztben metsző él rése – beérjünk az időtlenbe, az Örökkévaló elé.
(Az időtlen olyan mint a szerelem, mert a szerelem nem ismeri az időt. Ezért paradicsomi és végső egyszerre. )
Szaggatott és tömörített eszmék
Ezekre a feliratokra a lemezek melletti falakon bukkantunk. Feltevéseink szerint az elemi felismerések formába szervezésének e módja éppúgy tekinthető a tömörített technikai érintkezés következményének, mint az ún. falvédőszövegek kései leszármazottjának. Rokonságot mutatnak még a korabeli városi folklór falfestéstészeti ágával (graffiti), a régebbi latrináliákkal, valamint a filozófiai aforisztikával is. Ám a legpontosabb meghatározással alighanem egy kisfiú szolgált, mikor véletlen olvasván őket, úgy vélekedett, hogy nem egyebek, mint „festőasztalon fakasztott zászlós hóemberek feljegyzései”.
Minden a megvilágításon múlik: a fényen. És persze az észlelésen. Meg még annyi máson.
Semmilyen eredettörténet sem képes feltárni az eredet történetét.
Az évek hosszan elkígyóznak, olykor hatalmas hullámokat vetnek.
Gyerekként nem vettük észre az évszakok változását. Felnővén az évekkel vagyunk így.
Minden nap ajándék. (Csak meg kell találni. És be kell teljesíteni.)
Munkanap: gályarabok kihajózása minden hajnal kikötőjéből.
Vannak tárgyalhatatlan tematikák. Történetesen a szeretet nyűgei.
Az ember önmaga rabja. Vagy a hozzátartozóké.
Hányféle kitevőn kódolt ez a kozmosz?
Csak a keletkezés és az elmúlás misztériuma képes összeterelni a magunkfajtát. (Feltehetően kezdettől fogva. Már akkor is szét voltunk széledve.)
A szavak és művek sokasága elfedi azt, amit valójában elő akart volna idézni.
Némely értelmező hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy a lehető legtávolabb kerüljön az általa éppen tárgyalt szövegtől.
A vatta hangja a médiumok morajával vetekszik.Van benne valami nyugtalanító. (Elűzi a csendet. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalljuk a neszeket.)
A valóságfikciókat előbb-utóbb felülírja a vérvalóság.
Isten országában mindenki bevándorló.
Egyre többen vannak azok, akik valaki másra emlékeztetnek. Mi lenne velünk, ha az időzítés nem járna le?
Történt valami velünk, vagy csak mintegy túristamód, teleszkópokon keresztül kontempláltuk a környéket, amin keresztülmentünk?
Kereszttel jelölt kamikáze: saját céljai kereszttüzében áll.
Az egyensúlytalanság korának közepette: állandó egyensúlyozógyakorlatok.
A mérsékelt övi szenvedélyek összhangban vannak a szenvedésekkel: az egyik (mérséklés folytán felhalmozódva) éppoly túláradó lehet, mint a másik.
Olvasott róla, s máris, mintha vele történt volna meg. Mintegy értelmiségi módra.
A körénk kövülő időben kérgesedünk.
A szerep élvezete: üres héj, a gyümölcs helyett.
Be vagyunk zárva: képeink és képzeletünk falaink közé. Egyúttal ki is vagyunk zárva: ti az én köreimből, én a tietekből.
A kört csak belülről lehet (be)látni, kívülről kimeríthetetlen.
A korszellem hullámzása – végletek változása: most a tar fej a tegnapi hosszú haj.
Az élet eleven, a kép végérvényes.
Egymásból élünk. Ez a testvériség
A tévé: hatványozott hétköznap.
Kultúránk két elsietés között terül el. Ott a szülő- és temetkezési helye.
A vákuum és a túlnyomás végleteit váltogatjuk. (Lehetne másként: kiegyenlítetten? Nem lenne langyos, forróból és hidegből kevert középszer? )
A szombat, a sábbát az igazi. Mi után vasárnap következik.
Az idő ugyan lineárisan jár le, de körkörösen értelmeződik.
Mélyre merülve egyre fokozódik a felhajtó erő.
Az egyenlő távolság megtartása egyszersmind egyenlő közelséget is jelent.
Van olyan, hogy valami nincsen.
A jobb és a bal között, egy másik, mélységes mély hasíték határán, a fent és a lent keresztjén leledzünk.
Kereszténység: az értés, érteni vélés, a félreértés finomodásának a története.
Ahhoz, hogy valaki valóban szabadon követhesse mesterét, előbb el kell szakadnia tőle.
A szenvedéstől űzve és a szeretéstől vonva vagyunk.
A fejlődés örvénye folytán az eredet, a múlt is a jövő felé esik.
Az időtől nem lehet izolálódni. Az időszerűtlen is korának gyermeke.
A növény öntevékeny Isten kertjében. Lehet, de nem kell feltétlenül gondozni.
Akkor is számos remek szellem társaságában tudhatjuk magunkat,
ha éppen senki sincsen a közelünkben.
A feltartóztatás, a hátráltatás és a felülmúlás mindegyre előálló feszültségében formálódunk.
Előbb szembenézni mindennel, ami mindenekben jelen. Aztán az igen vagy a nem.
Szinoptikus szemlélete folytán – a számosságtól eltérően – szemlélődik.
Nem egyetemi, hanem egyetemes ember.
Kontemplálni az önmagával kontrolállt káoszt.
Az időtlen hangja az időben mindig időszerű.
Végbevinni a végtelent? Véghezvinni a véghetetlent?
Hihetetlenül hat a húsra a Hold, a vonzás, taszítás és viszonzás árapálya.
Az életre nem lehet befizetni.
A reálisan létező vízió a televízió. A reálisan létező vízióban mindenki szép. És a távolba néz.
Minden elmegy mellettünk. (Minden mellett elmegyünk!)
Néha két nap az élet: a szombat és a vasárnap.
Nem lehet mindenhová kétszer elmenni.
A teremtés Isten költészete.
A meander mentén
Inspirált töredék
Egy tengerben tartózkodunk, külső és belső képek egymásba ömlő tengerében. Hullámok egyenletes ívekbe vagy tört fodrokba rendeződő haladványában. Teremtő, elemi és szerves erők torlódása ez, amelyek mintegy visszatartják az anyagot a széthullástól.
A testen túl más testek, köztük és köröttük pedig a testetlen: légiesség, levegőég. Minden rendű és rangú rezgések, légáramok, anyagáramlatok és hullámmezők. Hőhullámok, anyaghullámok, hanghullámok. Hallható és hallhatatlan hangok. A világ zenéje.
A hullámtartomány határtalan: az őstértenger máig hatoló rezgése, a háttérsugárzás három Kelvin-fokos, homogén hullámai járják át a teret.
Valójában csak hullámfolyamok vannak. Hullámvonulatok találkozása és halmozódása. Találkozás, rétegződés, kihűlés és megkövülés. Vég nélküli interferenciák, hol fénysebesen, hol fagylassún, megtörve és egymásra gyűrődve.
Az első hullám, amely fülünkbe hatol: a szív digitális dallama. Az első és utolsó élet-jel; a dobbanás-elhalás szólama. Amire már az első mátrixban, a magzatburokban ráhangolódunk.
A személyes szólamok egyszer csak leválnak a lüktetés vivőhullámáról és saját konfigurációkba kezdenek. A leválás gyötrelmes: fájdalmas elszakadás az érlelő előzményektől és védőburkoktól; a születés szenvedéssel jár.
Az első lélekzetvétellel, az első üvöltéssel élethosszig tartó légzés- és hanghullám indul útnak. A légzéshullám: belélekzés és kilélekzés. Inspiráció.
A magunkfajta lélekző lények spirálisan örvénylő, hullámvonalak köré rendeződő életet élnek. Meandertermésztűek. Ez nemcsak a lélekzetvételünkkel és elmozdulásainkkal keltett örvényekben, hanem ujjaink tapintófelületének rajzolatában, a szövetek és szervek szövedékében is megmutatkozik. Így aztán amihez csak hozzáérünk, azon rajta hagyjuk lényünk inspirált jegyét. Az egyszerre személyes és egyetemes szignatúrát. A kacskaringós folyóvölgyekben, kőzetkristályokban, csigaházakban is felsejlő jelrendszert: a bentről és a mélyből kibomló gyűrűzés, valamint a kintről befelé tartó távolodás egymásba fordulását. Ami a távoli közeledésének és a közeli távolodásának találkozása egy örvényállandóban – az állandó örvénylésben.
